Késői Eső Gyülekezet

A világ egyre jobban távolodik Istentől. Meg lehet még térni manapság? Igen, lehetséges. Erről szól a bizonyságom.

1958-ban születtem, a német gazdasági fellendülés időszakában. Szüleim építészmérnökök voltak és mellesleg istentagadók. Jól éltünk: nagy házunk volt, melyben minden gyermeknek saját szoba jutott. Látszólag meg volt mindenünk.

Egyéniségem kialakulásában az is közrejátszott, hogy én voltam a negyedik, legkisebb gyerek a családban. Szüleim elkényeztettek, és nagyon gyorsan kifejlesztettem azokat a technikákat, melyekkel testvéreimnél is keresztülvihettem akaratomat. Ha úgy vesszük, mindenem megvolt, viszont elképesztő vákuumban, ürességben teltek napjaim. Ezen azt értem, hogy életemnek nem volt semmi tartalma. Váltogattam a barátnőimet, dohányoztam, ittam, sőt, drogoztam is. Látszólag az egész életem élvezetekből, szórakozásból állt, de ugyanakkor nagyon magányosnak éreztem magam, mert senki nem érett meg. Kisebbségi komplexussal küzdöttem, ezen kívül nem volt semmi tartásom. Konfliktus konfliktust követett, és legbelül nagyon boldogtalan voltam. Még iskolás lehettem – talán tizenhét éves – mikor egy lerészegedett estén fel akartam vágni az ereimet, de szerencsére ez nem sikerült.

A családomban megtanultam, mit jelent, ha az ember a saját eszét használja, az intelligenciának nagy értéke volt nálunk. A mi világunkban egyszerűen nem volt létjogosultsága a hitnek, ezért a vallásosság minden formáját elvetettem. Az iskolás hittanórák önkéntesek voltak, így természetesen én voltam az első, aki ezekről lelépett. Minden iskolatársam konfirmált, de nálam ez szóba sem jöhetett. Egyszerűen nem akartam ilyen értelmetlen butaságokkal foglalkozni.

Született rebellis voltam: dacoltam, lázadtam minden rendszer és rendelet ellen. Egyre vadabb életet kezdtem élni, ez persze a tanulmányi eredményeimen is meglátszott. A dolog odáig fajult, hogy szüleim úgy döntöttek, nincs értelme az egésznek: nem kell érettségiznem, helyette tengerre szállhatok. Na, ez nagyon tetszett. Végre elkerülök otthonról, és megismerhetem a nagyvilágot! Azt reméltem, hogy végre-valahára kalandos lesz az életem, és meg fogom találni a szerencsém. Pár hónappal később már az óceánon találtam magam: irány az új élet! Tizennyolc éves voltam ekkor.

Történt, hogy egy kapitányképző tanfolyam indult valahol. Amit délelőtt megtanultunk elméletből, azt délután nyomban kipróbálhattuk a gyakorlatban is. A legelső pillanattól kezdve minden nagyon tetszett, élveztem az új életemet. De teltek a hetek, és felfedeztem, hogy ebben az új és módfelett kellemes világban sem vagyok boldog. Az életem ugyanolyan kiegyensúlyozatlan és tartalmatlan maradt, mint otthon. Ráadásul az alkohol adómentes volt a hajón, tehát olcsón hozzájuthattunk. Ez azt jelentette, hogy a tengeren többet ittam, mint valaha.

Ennek a hajónak a pár száz négyzetméterén harmincan dolgoztunk, utaztunk, éltünk összezárva. Férfiak voltunk és a szabadidőnk jelentős részében részegek. Nem csoda hát, hogy vitáink nagyon sokszor verekedésekbe torkolltak.

Tanult a hajón egy velem egyidős srác is, akit Pitnek becéztünk, viszont a háta mögött a Jézus gúnynevet ragasztottuk rá, mert az egész hajó úgy ismerte őt mint keresztényt. Nem sokat beszélt ugyan, de bámulatosan élt köztünk: nem ivott alkoholt, nem járt vad bulikra, de még egy valamirevaló káromkodást sem hallottunk tőle soha. Kedves, segítőkész fickó volt: senkinek nem tett keresztbe, sőt, ha csak lehetett megpróbált mindenkivel baráti viszonyt kialakítani.

A mai napig emlékszem, hogy minden evés előtt lehajtotta a fejét, kezét összekulcsolta, és csendben imádkozni kezdett. Pit a matrózok meglehetősen ritka fajtájába tartozott: evés előtt imádkozott! Ilyenből nem sokat talál az ember. Amikor először láttam ezt, mellbe vágott rendesen! Hogy lehetséges ez? Ez a Pit nem normális, gondoltam, de látszott, hogy teljesen épelméjű ember volt, ráadásul – alkohol nélkül is – nagyon vidám. Semmi esetre sem tűnt egy életunt szerzetesnek.

Idővel egyre nagyobb hatást gyakorolt rám ez a Pit. Velem szemben – aki egyszer fenn volt, egyszer lenn – ő teljesen kiegyensúlyozott és elégedett volt. Minden érzelmi hullámzást nélkülözött, és határozottan boldognak tűnt.

Teltek-múltak a hónapok, mikor egyszer olyan nézeteltérések keletkeztek a legénység némely tagjai között, hogy szobacserére került sor. Úgy nézett ki a dolog, hogy Pittel kerülök egy szobába. Így is lett. „Jézus” nyomban három szobaszabályt léptetett életbe, mikor beköltöztem: nincs dohányzás, nincs ivás(!), nincs pornókép a falon. Nos, mit tehettem volna? Beleegyeztem, és beköltöztem a keresztény társunkhoz.

Volt még Pitnek egy szokása, ami nem igazán divatos a matrózok között: esténként olvasott, mi több, EGY könyvet olvasott, nevezetesen a bibliáját. Érthetetlen volt ez számomra. Hogy lehet egy könyvet olyan sokat és olyan gyakran olvasni? Kíváncsi lettem, és elhatároztam, hogy egyszer én is beleolvasok a Bibliába.

Megjegyezném azonban, hogy nem a vallás iránt érdeklődtem oly buzgón, az első számú célom az volt inkább, hogy hibákat keresek. Annyira bíztam a saját, józan, paraszti eszemben, hogy mi sem tűnt egyszerűbbnek, mint hogy Pitnek bebizonyítsam, milyen butaságban hisz. Nos, Pit kölcsön is adta a bibliáját, és azt tanácsolta, először az Úr Jézus történetét olvassam el.

Az Ótestamentummal kezdtem. Gondoltam, csak ráakadok valahol Jézusra. De nem találtam, amit kerestem. Nem is sejtettem, hogy Jézusig több száz oldalnyi – meglehetősen nehéz – szövegen kell átrágnom magam, mely helyenként alaposan meg van tűzdelve törvényekkel, nemzetségtáblázatokkal. Annak idején hittanról ellógtam, és azóta senki sem mondta el nekem, hogy a Biblia két részből áll. Végül persze Pit mutatta meg nekem, hol kezdődik az Újtestamentum. Rögvest olvasni kezdtem.

A karácsonyi történettel kezdtem. Ez volt az egyetlen, ami egy kicsit is ismerős volt. Persze rögtön alkalmam lett gúnyolódásra olyan – számomra mesének tartott – történetet olvasván, mint a szűztől való születés. Ilyen szerintem nem létezett. Egyszerűen nem lehet igaz.

Szerencsére nem csaptam le azonnal Pit könyvét, hanem továbbolvastam. Egyik rész jött a másik után, melyek az én racionális, ésszerű gondolkodáshoz szokott eszemnek nem voltak elég világosak. Csodák, jelek, gyógyulások… Ezek magas labdák voltak számomra, amikkel nem tudtam mit kezdeni. Ilyen dolgokat sosem tartottam igaznak.

Miért olvastam tovább? Nem tudom megmondani. Hisz elég bizonyítékom volt arra, hogy a Biblia egy mesekönyv. Talán ez volt az első mennyei ajándék, egyfajta kegyelem, hogy ott, akkor nem a megszokott lázadó természetemmel ítéltem meg az olvasottakat. Ehelyett részről–részre szimpatikusabb lett a főszereplő, akiről az evangéliumokban olvastam. Jézus személye lassan, de biztosan foglalkoztatni kezdett, így továbbolvastam, és lassan elérkezett az idő, mikor már megmegkérdeztem magamtól: mi van, ha ez igaz? Eleinte mindig győzött az erős, emberi logikám, és azt válaszoltam magamnak: ez az egész nem lehetséges!

Egy nap eljutottam a keresztre feszítés történetéhez. Őszintén szólva, erről még sohasem hallottam. Ha valahol – például a templomok tetején – keresztet láttam, nem tudtam igazán mit is jelent. De most, hogy olvastam róla, megtudtam igazi jelentését! Ezt a történetet olvasva az lett a benyomásom, hogy nem csak egy ember által kreált történetről lehet szó. Jézust akkor és ott láttam Isteni személynek először. Nem a csodái miatt, amikben nem is tudtam hinni, hanem a szeretete miatt, hogy a hatalma ellenére megengedte, hogy olyan szörnyű módon meggyilkolják. Így nem viselkedik egy ember. Ez nem emberi tulajdonság.

Annak ellenére, hogy mindezt megállapítottam, még csak nem is gondoltam rá, hogy ezeket magamra kellene vonatkoztatnom, értsd: meg kéne térnem. Nem, az ilyen gondolat távol állt tőlem.

Nem tagadom, volt pár véleményem ezzel kapcsolatban. Az evangéliumokat végigolvastam, és nem találtam olyan hibát, hogy a Bibliát hazugságnak nevezhessem, és igazából már ahhoz sem volt kedvem, hogy a barátomat egy jobb útra térítsem.

Aztán eljött a megtérésem napja. Ha visszagondolok arra az estére, még a mai napig sem tudom igazán felfogni, milyen csoda történt velem: az életem száznyolcvan fokos fordulatot vett, és minden megváltozott. Ez olyan spontán és gyorsan történt, hogy szinte hihetetlen!

Pit és én a kabinunkban kuksoltunk. Ő még a kis íróasztalnál ült, én meg már álmosan feküdtem a priccsen. Akkor hirtelen egy gondolat kezdett motoszkálni bennem, ami teljesen megdöbbentett. Ez a gondolat egy parancs volt: „Térdelj le!” Milyen furcsa dolog ez!? Megpróbáltam elhessegetni, mint ahogy az ember egy nem kívánatos gondolatot próbál meg elzavarni, de minden fáradtságom ellenére sem sikerült ez. A gondolat – ijesztő valóságával – ott maradt bennem. Minél erősebben harcoltam ellene, annál erősebben tört elő, nem hagyott többet békén: „Térdelj le!”

Átgondoltam, mi lesz a következménye, ha engedek a parancsnak. Biztosan tudtam, ki az, aki előtt le kell térdelnem, ti.: a bibliai Jézus. Azt is tudtam, hogy vele soha nem szeretnék játszadozni. Vagy letérdelek előtte, és akkor ő lesz az Istenem egy életre, vagy hagyom az egészet. Nagyon jól tudtam, milyen következményei lesznek, ha letérdelek. Ekkor még jobban megijedtem, és elhatároztam, nem hajtom meg magam egy láthatatlan Isten előtt.

– Nem! Nem akarok megtérni!
– Térdelj le!

Soha életemben nem zajlott ilyen konfliktus a gondolataimban. Teljesen megmagyarázhatatlan volt ez az egész. Egy ilyen ötlet nem tőlem eredt, az biztos. Ilyesmi eszembe se jutna. Akkor még fogalmam se volt róla, hogy Isten egy ember gondolataiba különböző ötleteket is be tud „csempészni”, hogy így inspirálja őt ezt vagy azt a dolgot megtenni.

A „Térdelj le!” gondolat egyáltalán nem tetszett, egyre jobban nyomasztott, és ami a legrosszabb: nem akart eltűnni. Harcoltam tisztességesen ellene, de végül is ő győzött, és így eljutottam életem legfontosabb döntéséhez. Feladtam az utolsó harci állásaimat is, és engedelmeskedtem a parancsnak. Letérdeltem az ágy elé, mint aki imádkozik. De imádkozni azonban nem imádkoztam, nem emlékszem, hogy egy szemernyi tudatosság is lett volna ebben az egész aktusban. Az volt a fő, hogy hallgattam az indíttatásra, és kész voltam Jézus Krisztus előtt meghajolni.

Ott az ágyam előtt térdelve pontosan tudtam, hogy ennek a döntésnek köszönhetően az életem alapjaiban fog megváltozni. Már láttam magam, mint keresztényt. Pontosan tudtam, hol fognak az élvezeti cikkeim – az alkohol, a cigaretta – landolni, a káromkodásokról nem is beszélve. Egy új életet kaptam, tehát ezekkel mind le kell majd számolnom! Mondom, világosan láttam ezeket, senkinek sem kellett elmagyaráznia, hogy működik az ilyesmi. Ezekben a percekben megállapodtam Megváltómmal: Ő lett az Istenem.

A hajón persze gyorsan elterjedt, hogy még egy „Jézus” van a fedélzeten! De ezzel nem törődtem, mert azáltal, hogy a Szent Szellem belépett az életembe, olyan boldoggá és értelmessé tette azt, amilyenek mindig is képzeltem.

Mátyás