Késői Eső Gyülekezet

Szeretnék valamit megosztani veletek az Úr Igéjéből. Ézsaiás könyvében csodálatos próféciákat olvassunk az Úrról. Íme az egyik:
„Ímé az én szolgám, a kit gyámolítok, az én választottam, a kit szívem kedvel, lelkemet adtam ő belé, törvényt beszél a népeknek. Nem kiált és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utczán. Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertya belet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti meg.” (Ézsaiás 42:1-3)

Ez a pár vers megmutatja, hogy az Úr hogyan lépett fel az emberekkel szemben: pontosan az ellenkezőjét tette annak, ahogy az emberek általában viselkednek. Itt az Úr szolgájaként van megnevezve, nem Isten Fiaként. Jézus valóra is váltotta ezeket a szavakat, mert szolgaalakban jött a Földre. Ha Jézus életét figyeljük, azt ahogy az emberekkel bánt, akkor láthatjuk, hogy csendes volt, nem keltett feltűnést, az emberek szükségletét a sajátja elé helyezte. Ennek ellenére olyan dinamikus volt az élete, hogy az egész világot megváltoztatta.
Figyeljük meg, hogy bánt az Úr az emberekkel. Mekkora példát hagyott ránk! Legyen bátorítás ez számunkra!

Ézsaiás azt írja:
„Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertya belet nem oltja ki.”
Ha ezeket a szavakat olvasom, akkor két kép jelenik meg szemeim előtt: viharban álló nádszálakat látok, amint a szél alatt meghajolnak, több is megtört közülük. A másik képen lámpát látok, melynek kanóca éppen hogy csak ég: több füstöt ad, mint fényt.
Ézsaiás ezekkel a képekkel egy fontos dologra hívja fel a figyelmet. Az Úr egész földi életében láthatjuk, hogy milyen finoman viselkedett az emberekkel. Azon személyek legtöbbje, akik keményen beszéltek vele, farizeus volt, mert képmutatón viselkedett mindegyik.

„Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.” (Máté 11 29.)
Jézus szelíd volt és alázatos szívű. Mindvégig az is maradt. Akkor is, amikor pálmaágakat, ruhákat dobtak eléje és ezer torokból hangzott fel a hozsanna, és akkor is, amikor a fejébe nyomták a töviskoronát. Amikor felajánlották neki a királyságot, csendben eltávozott a helyszínről. Amikor embereket gyógyított, több ízben figyelmeztette őket, hogy ne beszéljenek arról, ami történt. Mért tette ezt? Mert Jézus csak az Úr szolgája akart lenni.
Nekünk is ez a célunk? Sokszor arra használjuk a körülményeket, hogy jó benyomást tegyünk, hogy megmutassuk másoknak, milyen erősek, okosak, értelmesek vagyunk. Tekintélyt, tiszteletet szeretnénk kivívni az emberek között, ezt szeretnénk élvezni. Szeretnénk, hogy az emberek tisztába legyenek a jó cselekedeteinkkel. Viszont a próféta ezt mondja Jézusról:
„Nem kiált és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utczán.”

A Szent Szellem működési módját is így mutatja be nekünk az Úr. Mikor Nikodémussal beszélt ezt mondta:
„A szél fú, a hová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő és hová megy: így van mindenki, a ki Lélektől született.” (János 3:8)
Az Úr így dolgozik velünk is. Nem akarja, hogy kirakatba álljunk, inkább erő, szeretet, alázat, szelídség legyen bennünk.
Hogy mutatta meg ezt a saját életében? Nézzük:
A viharos szél által meghajlított nádként nagyon sokszor úgy érezzük, hogy le vagyunk nyomva, meg vagyunk törve az emberek keze alatt. Mindannyian kerültünk és még kerülhetünk olyan helyzetbe, mint egy törött nádszál: az élet vihara, csalódások vagy éppen a saját hibáink által meghajlított mindegyikünket. Ilyenkor úgy érezzük, nem lehet már helyreállítani semmit, csak fekszünk a földön. Ekkor meg kell hallanunk a próféta szavát: „Megrepedt nádat nem tör el.”
Ezek a szavak reményt ébresztenek bennünk, akkor is mikor emberileg már minden kilátástalan, mikor a körülmények sötétek.

Az emberek, ha találkoznak egy megtört náddal, hajlamosak rá, hogy még jobban letörjék, és eltávolítsák az útból. Halás vagyok, hogy az Úr nem átlagemberként viselkedik ilyen esetben. Ő teljesen más szemmel néz mindent. Jézus azért jött, hogy a megtört nádat felegyenesítse. A Bibliában látjuk, hogy ideje nagy részében a gyengékre koncentrált, a lenézettekre, a gyengékre, az eltaposottakra, akik elestek, bénák, nyomorékok voltak. Miért? Mert ezek az emberek Jézus szemében még értékesek voltak. Felegyenesítette őket, hogy még hasznosak legyenek valahol az életben.
Testvérek, mi is hányszor éreztük úgy magunkat, mint egy megtört nádszál. Én sokszor voltam ilyen állapotban, de elmondhatom, hogy az Úr felegyenesített engem.

Most nézzük meg a másik képet, a lámpát, ami még füstöl. Ez a lámpa még megpróbál égni, mert füstöl. Ézsaiás azt mondja itt: Jézus dolga az, hogy a füstölgő lámpát, egy szép, világító fényforrássá tegye. Mindenki reménykedhet.
Mi a jellemző egy ilyen lámpára? Én is voltam ilyen helyzetben. Ilyenkor a hozzáállásom nem volt valami jó a dolgok iránt. Az emberek sorra megütköztek rajtam, lemondtak rólam, és azt gondolták, sose fogok világítani. Jézus azonban tudta, hogy bennem – mint minden füstölgő lámpában – megvan a lehetőség, hogy jobban világítsak. Ő a szív őszinteségét nézi. Látta: szívből vágytam arra, hogy világítsak. Ezért nem fújta el életem gyertyáját.

A tanítványok élete is sokszor olyan volt, mit egy füstölgő lámpa. Az Úrnak szüksége volt rájuk, ezért segített nekik újra világítani. Olyan nagy türelemmel és szeretettel vezette őket, hogy én csak lehunyt szemmel azt tudom mondani: bocsáss meg Uram, mert nekem oly kevés a türelmem.
Mit tett János és Jakab?
„Mikor pedig ezt látták az ő tanítványai, Jakab és János, mondának: Uram, akarod-é, hogy mondjuk, hogy tűz szálljon alá az égből, és emészsze meg ezeket, mint Illyés is cselekedett?” (Lukács 9:54)
Az Úr erre ezt válaszolta:
„De Jézus megfordulván, megdorgálá őket, mondván: Nem tudjátok minémű lélek van ti bennetek.” (Lukács 9:55.)

Amikor a tanítványok azon veszekedtek, ki lesz a legnagyobb a mennyben, akkor az Úr egy rabszolga szerepét vette fel, hogy megmutassa nekik: milyennek kell lenniük, történetesen, aki nagy akar lenni, az legyen mindenkinek a szolgája. Lehajolt, megmosta tanítványai lábait. Ezek után még hozzátette, hogy ha Ő megtette ezt, akkor a tanítványoknak is meg kell tenniük. Így dolgozott ezeken a füstölgő lámpákon.
Másik példa: Tamás addig nem hitt Jézus feltámadásában, amíg saját kezével nem tapintotta meg a sebeket. Jézus annyit mondott neki, gyere ide Tamás, tedd az ujjadat a sebembe. Nem azt mondta, hogy miért nem hiszel bennem.
Péter háromszor tagadta meg Jézust. Nos, ő is egy füstölgő lámpa volt. Voltak pillanatok, mikor mindenki azt gondolta, hogy ezzel a lámpával nem lehet többé már világítani. Jézus viszont soha nem oltja ki az ilyen fényt. Nem számon kérve jött tanítványához, hanem csak annyit kérdezett tőle, hogy szereti-e Őt. Helyre állította Pétert, lángra gyújtotta, és ez a tanítvány pedig nagyon is meghálálta ezt: ezek után hatalmas dolgokat cselekedett az Úrért.

Jézus már csak ilyen. De mit teszünk mi a füstölgő lámpákkal, melyekkel találkozunk? Az Úr rájuk fújt, hogy jobban égjenek. Szeretettel bátorította tanítványait. Sokszor a hibáink, a természetünk és az érzéseink olyanokká tesznek minket, mint egy füstölgő lámpa. Másoknak persze ez nem kellemes, csípi a szemüket, gyorsan el akarnak oltani. Olyan ez, mint a fügefa a példázatban, mely nem termett gyümölcsöt. A gazda ki szerette volna vágni. Viszont mit mond a jézusi gondolkodás? Hagyjuk még egy évig ott állni. Még adatott neki egy lehetőség. Mi pedig sokszor megbotránkozunk a másik füstjétől, sokszor teljesen ki akarjuk embertársaink lámpáit oltani.

Pál írja:
„Atyámfiai, még ha előfogja is az embert valami bűn, ti lelkiek, igazítsátok útba az olyant szelídségnek lelkével…” (Galata 6:1)
A szelídségnek lelkével! Nem úgy, hogy a repedt nádat eltörjük, vagy a füstölgő lámpát eloltjuk, hanem a szelídségnek lelkével, pont úgy, mint Jézus. Mert ha megvizsgáljuk magunkat, akkor látjuk, hogy mi is pont úgy beleeshetünk azokba a dologba, mint mások. Pál folytatja:
„Kérünk továbbá titeket, atyámfiai, intsétek a rendetleneket, bátorítsátok a félelmes szívűeket, gyámolítsátok az erőteleneket, türelmesek legyetek mindenki iránt.” (Thesszalonika 5:14)
Mi is ezt tesszük? Ezt magamtól is kérdezem.
Fogadjuk meg az Úrnak, hogy ezentúl támogatjuk a gyengéket, hogy a bátorítjuk a másikat, hogy hosszú tűrők leszünk azokkal, akik hibáztak. Adjunk nekik egy lehetőséget, mert ha így teszünk, akkor mások is adnak nekünk egy új esélyt.

Ezért testvérek, nézzünk újra az Úrra, mert sok mindent köszönhetünk neki. Az életben sokszor voltunk megrepedt nádak és füstölgő lámpák, Ő mégis megkegyelmezett nekünk. Ezért mi is segítsünk azokon, akik most gyengék, erőtlenek. Azokat a lámpákat, melyek még próbálkoznak, de gyengék, ne fújjuk el, hanem inkább fújjuk rájuk a Szent Szellem tűzét, hogy tudjanak világítani. Engedjük, hogy a Szent Szellem segítsen nekünk abban, hogy csendes, szelíd módon tudjunk másokkal foglalkozni, mint ahogy Jézus is tette. Az Úr szemei előtt egyenlők vagyunk, nála nincs személyválogatás. Ezért járjon közöttünk Jézus illata, hogy azáltal mások erőre kapjanak.
Továbbra is imádkozzunk egymásért! Amikor az Úrtól elfogadtam ezt a megbízatást, akkor elhatároztam, hogy ezzel az Urat és másokat szeretnék szolgálni, így titeket is. Ő segítsen meg ebben minket. Ámen!