Késői Eső Gyülekezet

Ha arra gondolok, hogyan dolgozik az Úr ezen a hétvégén, akkor remegve és reszketve állok itt.
Mindegyikünknek különböző szellemi akadályokat kell leküzdenünk az életben. Az első nagy akadályt mindannyian leküzdöttük, akik ma itt ülünk: elismertük, hogy bűnösök vagyunk. Ha nem tekintettünk volna Megváltónkra, akkor nem segített volna rajtunk semmi, örökre elvesztünk volna. Harcolnunk kellett önmagunkkal, hogy a gőgösség által támasztott akadályt leküzdjük. Ki többet, ki kevesebbet, de kegyelemből mindannyian megharcoltuk ezt a csatát, mert Jézus segített bennünket, és így készek voltunk őelőtte meghajolni.

Azóta több akadállyal is találkoztunk az utunkon. Annak idején mindannyian a kereszthez jöttünk, az első akadályt tehát leküzdöttük. Ezen győzelem után sima volt az út előttünk, nem állt az utunkba semmi, de idővel ismét akadályokba ütköztünk, ezért újra a kereszthez kellett jönnünk, hogy a kereszt árnyéka újra ránk eshessen, és a kereszt újra el tudja végezni munkáját az életünkben.

Amit az Úr a kereszten tett, az Isten tervének a beteljesedése. Nevezetesen, hogy megbocsássa bűneinket és elhívjon arra, hogy higgyünk Krisztusban. Ha hiszek – ami együtt jár Krisztus természetével is – akkor az írás szerint élő víznek folyamai fognak elindulni. Nem csak a kereszttől hozzám, hanem belőlem is.

Felteszem a kérdést: talán én magam is, aki most itt prédikálok, elvetendő, alkalmatlan vagyok? A kérdés vonatkozik rám, de úgy gondolom, vonatkozik az összes munkatársamra, önökre, és azt hiszem, vonatkozik az összes keresztényre is. Milyen könnyen prédikálunk, pedig alkalmatlanok vagyunk. Természetesen a saját szemünkben egy könnyen nem leszünk azok. Azonban önök ezt sokkal könnyebben meg tudják ítélni. De sokkal jobban és igazságosabban tudja ezt megítélni Jézus. Ő ismer engem.

Köszönöm az Úrnak, hogy ezen a hétvégén egy hatalmas akadályt tudtam legyőzni, melynek köze van ahhoz, amit a zsidókhoz írt levélben olvasunk:
„Annakokáért a lecsüggesztett kezeket és az ellankadt térdeket egyenesítsétek föl, És lábaitokkal egyenesen járjatok, hogy a sánta el ne hajoljon, sőt inkább meggyógyuljon. Kövessétek mindenki irányában a békességet és a szentséget, a mely nélkül senki sem látja meg az Urat: Vigyázván arra, hogy az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon…” (Zsidók 12:12-15)

Lehetséges az, hogy az Isten kegyelmétől elszakadjunk? Igen, egész biztosan. Előfordulhat, hogy az Úr megmentett minket, de nem aszerint élünk. Ekkor Isten kegyelmének céljától, tervétől teljesen elszakadunk. Hogyan történhet ez meg? Ehhez találunk különböző utalásokat a folytatásban:
„…nehogy a keserűségnek bármely gyökere, fölnevekedvén, megzavarjon, és ez által sokan megfertőztettessenek.” (Zsidók 12:15)

Tehát a szituáció a következő: ha már békét kaptunk a keresztnél, bűneink bocsánatot nyertek és hitre jutottunk, de a szívünkben a keserűségnek gyökere található – talán egy velem vagy mással megtörtént dolog miatt, amit nem tudunk elengedni – akkor valami nincs rendben. Hiszen Jézus magára vette terhünket és bűnünket. Mindenkiét magára vette. Ha valakivel problémánk van, és emiatt nézeteltérésbe kerülünk vele, tudnunk kell, hogy Jézus mindkettőnk terhét és bűnét hordozta. Ha ezt a régi sérelmet nem adtuk oda annak a személynek, aki a keresztnél minden terhünket magára vette, hanem magunk akarjuk azt bosszúállással, bosszankodással és mérgelődéssel megoldani, vagy ha egyszerűen elégtételt szeretnék venni a történtekért, akkor vajon Krisztus ábrázolódik ki bennünk? Ha ilyen dolgokat hordozunk magunkkal, akkor nagy probléma van az életünkben, ami nem marad a személyes problémánk, mert mások is érezni fogják hatását, és mindent meg fog mérgezni.
„És az ő beszédök mint a rákfekély terjed…” (2Timótheus 2:17)

Mi a „rákfekély”? Egy betegség, mely a testnek egy része. Olyan sejtek, melyekben valamilyen probléma lépett fel: megváltozott a „kódjuk”. Valami miatt megváltozott, összezavarodott az a kód, amit Krisztus beléjük kódolt. Ilyen sejtekből épül fel a rák, ami csak terjed és terjed. Az Úr pontosan ez a terjedést akarja megakadályozni. Gondoskodnunk kell arról, hogy Jézus Krisztus kódja legyen bennünk, értsd: az Ő ábrázata. Pontosabban: azokkal a dolgokkal, amiket a szívünkben hordozunk, ne ütköztessünk meg másokat, ne fertőzzünk meg senkit velük, hanem az emberek inkább Krisztust lássák meg bennünk.

Milyen dolgok lehetnek ezek? Például amikor azt mondjuk: mi mint gyülekezet, mint keresztények nem vagyunk teljesen igazságosak, és azt követeljük, legyen végre igazság. Egy ember sem tudja ezt elérni, csak Jézus Krisztus. Ez konkrétan azt jelenti, hogy azt az igazságtalanságot, amit egy testvér esetében látunk, az Úr már rég elrendezte a golgotai kereszten, még akkor is, ha az illető saját maga még nem győzött ebben a dologban. Jézus őt is hordozta a keresztre feszítése napján, s ami még nem történt meg, az még megtörténhet. De nekünk nem szabad belefolyni és közbeavatkozni, mint egy „rákfekély”.

Ezért kell mindegyikünknek az eredeti kódunkat megtartani, visszaállítani. Mi Krisztus testének sejtjei vagyunk. Mindenkinek különböző kódja van, amely egyedi és saját. Ha ez megváltozik, akkor beszélünk rákról, ami idővel le fog minket győzni, ha nem gondoskodunk jó előre arról, hogy eltűnjön.
Figyeljünk tehát arra, hogy a kegyelemtől ne szakadjunk el. Hogy történhet ez meg? Ha valamilyen módon a törvénnyel helyettesítjük a kegyelmet. Felolvasom, mit mond Pál:
„Elszakadtatok Krisztustól, a kik a törvény által akartok megigazulni, a kegyelemből kiestetek.” (Galata 5:4)

Vagyis kegyelemben részesültünk, de most ismét ragaszkodunk ahhoz, hogy saját erőnkből igazak és tökéletesek legyünk. Azért harcolunk, hogy végre igazság legyen mindenhol, és természetesen ez az igazság csak úgy jöhet létre, ahogy mi gondoljuk, semmi esetre sem másképp!
Nem lehetünk igazak. Senki sem lehet az, még az a személy sem, akire panaszkodom, akinél hibát látok. De a kereszten Jézus Krisztus – egyedül Ő – teljes és tökéletes lett az igazság szempontjából.

Nem csak magunkra kell vigyáznunk ezen a téren, hanem figyelnünk kell arra is, hogy másnak se legyünk botránkozás, és hibáztatásaim miatt mást se szakítsak el a kegyelemtől.
Hálás vagyok Jézusnak, hogy ezt a leckét megtanította nekem, épp itt volt az ideje. A múltban talán magam is elvetendő, alkalmatlan voltam, de azért remélem és hiszem, hogy az Úr nekem is kegyelmet adott ezen a hétvégén.
Ámen!