Késői Eső Gyülekezet

Hálás vagyok az Úr Jézusnak, mert az áldozat, amit hozott, tökéletes. Nem kell semmit hozzátenni, nem kell rajta semmit változtatni: tökéletes. Megváltott, megszabadított, ezáltal nyertem életet.
Azonban többször elgondolkodtam azon, hogy akkor miért áll az Apostolok cselekedetiben még valami, ami nagyon fontosnak tűnik. Az eredeti szövegben a vers első része így szól:
„Mikor a pünkösd napja betelt…” (Apostolok cselekedetei 2:1)

A nyelvtantanáromra gondolok, aki megtanította nekem, mi mindent tartalmazhat a nyelv. Ez a mondat nem úgy van megírva, hogy teltek a napok pünkösdig, vagy amikor pünkösd napja eljött. Nem, ez szöveg rejt valamit magában: „Mikor a pünkösd napja betelt…” Ez úgy hangzik, mintha az emberek vártak volna valamit. Kellett valaminek lennie a levegőben, ami megindította az embereket, ami miatt azt gondolták, valaminek még történnie kell, amivel kerek lesz minden.

Ahogy utánaolvastam, megállapítottam, hogy akkoriban a rabbik és a zsidók úgy készültek a pünkösdi ünnepre, és úgy gondoltak rá, hogy ez az ünnep mindenképpen összefügg a pászkával. A pünkösdöt záró ünnepélynek hívták, ami pedig visszautal a húsvétra. A pászka utáni első termés ünnepén azt mondták: most kezdődik az aratás. Ezen a záró ünnepségen pedig azt: vége az aratásnak. Kész van, elmúlt.

Nagyon érdekes megvizsgálni, hogy akkoriban hogyan ünnepeltek. A zsidók szigorúan, pontosan számolták és betartották az előírt időt: a pászkától hét hétnek kellett eltelnie pünkösdig. Munkával töltött időszak volt ez, és nagy elfoglaltsággal járt: keményen dolgoztak az aratásban. Már előre örültek: ha letelik a hét hét, ismét lesz egy ünnep, amikor összegyűlhetnek Jeruzsálemben.

A negyvennyolcadik napon összegyűltek a férfiak városonként, és a szabad ég alatt éjszakáztak, hogy másnap együtt menjenek Jeruzsálembe. A negyvenkilencedik nap reggelén előállt a község vezetője és így szólt:
- Gyertek férfiak, menjünk Jeruzsálembe, Istenünk városába!
Elindultak, vitték magukkal a pünkösdi kenyeret. Mindenkinél volt valamilyen ajándék az Úrnak: különböző gyümölcsök, füge, szőlő.
- Menjünk a nagy ünnepre Jeruzsálembe, Istenünk városába – mondták, és maguk előtt hajtották a felékesített pünkösdi ökröket, melyeknek nyakába koszorúkat aggattak, szőrüket pedig aranyszínűre festették. Elől fuvolások haladtak.
Így vonult a menet Jeruzsálembe. Mikor már egész közel voltak a városhoz, letáboroztak. Ott töltötték az éjjelt. A különböző csoportok követeket küldtek a városba a papokhoz, hogy tudassák velük, megjöttek: ebből és ebből a városból jöttünk, készek vagyunk bevonulni Jeruzsálembe. Örülünk előre az ünnepnek, itt és itt táborozunk.
Azok, akik nem mentek követként a városba, elmesélték egymásnak, mi minden történt velük, mióta utoljára találkoztak. Biztosan elmondták, hogy mit tett velük az Úr, és milyen jó termést adott.

Testvérek, ha jobban belegondolok, olyan lehetett ez, mint a mi konferenciánk. Mindenfelől eljöttünk Istenünk házába, itt táborozunk, hallani akarunk az Úrról és együtt szeretnénk örülni Istenünknek. Némelyek szó szerint táboroznak a garázsokban és a lakókocsikban. Valóban azért gyűltünk össze, hogy az Urat dicsérjük, és benne örüljünk. Egy ünnepre jöttünk.

Amikor eljött az ötvenedik nap, amit úgy vártak, amiről azt olvassuk: „Mikor a pünkösd napja betelt”, akkor a jeruzsálemi templomban a papok megfújták a kürtöket és a harsonákat. Elképzelem, hogy a város szinte vibrált a harsonaszótól. Ezeknek a hangszereknek az volt a feladatuk, hogy mindenkit összegyűjtsenek, mindenkit az ünnepre hívjanak a környékről: gyertek Istenünk városába, a záró ünnepre! El tudom képzelni, micsoda hangjuk volt ezeknek a harsonáknak!

Egy átlagos istentiszteleten hozzávetőlegesen ezer pap dolgozott. Ilyen alkalmakkor pedig akár tizennyolcezer pap is egybegyűlt, hogy szolgálja a gyülekezetet. Kimentek a csoportokhoz, akikről előző nap feljegyezték, hol táboroznak, aztán együtt vonultak be velük a városba. A városkapukban álltak Jeruzsálem kézművesei és hangos szóval üdvözölték az érkezőket:
- Békesség nektek Istentől!
Menet közben a fuvolások újra nekiálltak játszani, és ezzel elkezdődött az ünnep – mindannyiuk örömére, közösségben az Úrral.

De volt a városban egy ház, ahol körülbelül százhúsz ember gyűlt össze: tanítványok és asszonyok. Imádkoztak, és belekapaszkodtak az Úr ígéretébe:
És ímé én elküldöm ti reátok az én Atyámnak ígéretét; ti pedig maradjatok Jeruzsálem városában, mígnem felruháztattok mennyei erővel. (Lukács 24:49)
Vártak. Várták a pünkösdöt, és tudták, hogy valami történni fog.
- Itt kell maradnom, hiszen ezt kérte az Úr, itt teljesedik be az ígéret. – Mindnek ez volt a gondolata.

Kint bömböltek az ökrök, játszottak a fuvolások, ujjongtak az emberek. Ezalatt a házban a tanítványok kitartóan imádkoztak, és egyszer csak a pünkösdi tűz leáradt rájuk. A város központjában, a templomhegyen, a régi törvénynek szolgáltak még, úgy ahogy az Úr Mózesnek megparancsolta. (3Mózes 23) Az egyik házban viszont már az ígéret beteljesedését ünnepelték. A pünkösdi tűz már elkezdett terjedni, az ígéret valóra vált.
Ha erre gondolok, nagyon örülök. Gondoljunk bele: van egy régi dolog, ami helyes, jó és megállja a helyét, de leváltja valami új, valami jobb. Nem feloldja, csupán beteljesíti. A kettő jól megfér egymás mellett.
„Mikor a pünkösd napja betelt”.

Biztos nem csak az emberek vártak erre. Urunk és Istenünk talán nem várt rá? Bizton mondhatom, hogy Jézus is várta az ünnep beteljesedését. Azt olvassuk:
Mikor pedig eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az Ő fiát, aki asszonytól lett, aki törvény alatt lett, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy elnyerjük a fiúságot. Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta Isten az ő Fiának lelkét a ti szíveitekbe, ki ezt kiáltja: Abba, Atya! Azért nem vagy többé szolga, hanem fiú; ha pedig fiú, Istennek örököse is Krisztus által. (Galata 4:4-7)

Tudom, hogy Isten megmentő műve lezárult a Golgotán. Ehhez nincs mit hozzáfűzni. Feltámadt a sírból. Ha nem támadt volna fel, akkor hiába hagyta volna el a mennyet; akkor hiába ment volna a keresztfára. Ha nem támadt volna fel, minden hiábavaló lenne. Ha nem ment volna a mennybe, akkor csak fél öröm lenne, hogy feltámadt. De nem: Ő feltámadt és elkészítette az utat számunkra.

Azonban a Galáciába írt levéből azt vehetjük ki, hogy az Atya még mást is tervezett. Nem csak azt az alapigazságot nyilvánította ki, hogy szabad bejárásunk van a mennybe, hanem azt akarta, hogy ez a tény a szívünkbe legyen írva, és életerővé váljon bennünk. Hogy ne csak az értelmünkkel fogjuk fel: igen, talán egy nap bejutunk majd a mennybe, hanem bizonyosságunk lehessen a Szent Szellem által: igen, szabad az út számunkra, és az Úr bevisz minket oda! Ez az élet égjen bennünk, ez adjon erőt.

A fent leírtak nem helyettesítik a golgotai művet, ez olyas valami, amit az Úr még hozzáfűzött: ne csak elismerjük, hanem tudatosak legyünk abban, hogy Isten gyermekei vagyunk. Hogy mi is így kiálthassunk: Abba, Atyánk! Ez a kettő – Golgota és pünkösd – összetartozik.
Mint már említettem sokszor gondolkodtam azon, miért kellett pünkösdnek is beteljesednie, mikor a Golgotán már minden megtörtént. De az Atya sokkal többet akart: mindez váljon valóra a szívünkben, de ne csak a jövőben, hanem még ma.

Számomra mindig kívánatosnak tűnt az, ahogy Ádám és Éva szemtől szembe állhattak az Úrral. De ha jobban belegondolok, nekem sokkal több adatott, mint az első emberpárnak: az Istenség bennem lakozik, Krisztus bennem él.
Örömmel tölt el az, ha elképzelem, hogyan zajlott akkoriban az ünnep. Ha belegondolok, hogyan várták az emberek – és igen: az Atya is – hogy kiöntessen a Szent Szellem, kiegészüljön a megváltás, hogy már most tökéletes és valóságos legyen minden ember számára.

Most mi is a mennyei város előtt állhatunk. Elkészültünk, kitisztítottuk a szívünket. Imáinkkal bejelentkeztünk és üzentünk az Úrnak: elkészültem, kész a szívem. Ebben és ebben a városban lakom, abból az országból jöttem. Kérlek, gyere értem!
S mialatt itt táborozunk, biztosak lehetünk megváltásunkban. Ezt a bizonyosságot a Szent Szellem által kapjuk meg. A menny – Atya, Fiú és Szent Szellem – együtt dolgozott azon, hogy a megváltást tökéletessé és valósággá tegyék számunkra. Elképzelem, hogy mindannyian a mennyei Jeruzsálem előtt táborozunk, majd egy nap megszólal a harsona, és maga a főpap – Jézus Krisztus – fog elénk jönni. És akkor már mindegy lesz, hogy honnan jöttünk, mert Ő tudja, hol vagyunk, milyenek a körülményeink: ismer bennünket. Meg fogjuk tapasztalni a mennyei erejét magunkon, amely át fog minket változtatni, és ekkor a halandó felöltözi a hallhatatlanságot.

Hála tölt el, ha arra gondolok, hogy pünkösd ünnepe már a tanítványoknak és nekünk is valóra vált. Viszont az lesz nekünk igazán a nagy ünnep, a záró ünnepély, ha majd egyszer ott fönt leszünk a Megváltónknál. Akkor mondhatjuk majd, hogy vége van. Nem kell már a támadásokkal törődnünk, sem a bűnvallással: örökre szabadok leszünk. A menny kézművesei – az angyalok – sorfalat állnak a kapuban: kíváncsian nyújtogatják nyakukat és tülekednek, hogy jól láthassák az érkezőket. Majd üdvözölni fognak minket az Úr városában.
Talán énekelni is akarnak nekünk, de persze nem jutnak majd szóhoz, hiszen mi fogunk előbb énekelni. Egy olyan dalt, amit a mennyben még soha nem hallottak.

Testvérek, mi fogunk ott állni énekelve: számomra ez a pünkösd!
Csodálatos, hogy a Szent Szellem pár szóban össze tudja ezt foglalni:
„Mikor a pünkösd napja betelt”.
Már várom a napot – ami hamarosan bekövetkezik – amikor ez áll majd az újságban: az elragadtatás napjai beteljesedtek! Az emberek fel fogják majd ismerni, hogy minden szó igaz, ami a Bibliában áll. Mind valóra fog válni.
Dicsőség az Úrnak!