Késői Eső Gyülekezet

Köszönöm az Úrnak azt a kiváltságot, hogy az evangélium minden oldalról megvilágítja életünket. Mindig van benne valami, ami ránk vonatkozik.
Szeretnék ma este Mózes életéből olvasni. Tudjátok, nagyon okos, ravasz ellenséggel van dolgunk, akinek az a célja, hogy szellemi életünkben kárt okozzon. A körülményeinket arra használja fel, hogy a bizalmunkat megrendítse az Úrban. Ha igazat adunk neki, akkor olyan állapotba kerülünk végül, hogy már csak a saját képességeinkre tekintünk, és tehetetlenségünkben kétségbe esünk.

Mózes Kánaán felé indult a mindig panaszkodó Izrael népével. Voltak napok, amikor még szemrehányást is tettek neki, amiért kihozta őket Egyiptomból. El lehet képzelni, hogy érezte magát Mózes ebben a szorongatatásban. Ott voltak a sivatagban, és ő a körülötte lévő emberekről nem tudott gondoskodni. Először víz, aztán élelem, kenyér kellett. Végül azt mondták Mózesnek, hogy elegük van a mannából, ők most húst akarnak enni. Mózes szemére vetették, hogy amióta kivezette őket Egyiptomból, azóta nem ettek hús.

Elképzelhető, hogy ha mindig ezekkel a dolgokkal jöttek Mózeshez, akkor pszichésen mennyire  megterhelődhetett . Először még kezelni tudta ezeket a dolgokat: mindjárt az Úrhoz ment, aki mindig adott kimenekedést. A folyamatnak viszont nem volt vége: Mózes olyan pszichés nyomás alá került, hogy végül nagyon hevesen, haragosan reagált, ami teljesen ellentétes a természetével, szokásával, fellépésével. Mi történt? Az ellenség – az ördög – a népet használva kétségbeesésbe és depresszióba ejtette Mózest.

„És monda Mózes az Úrnak: Miért nyomorítád meg a te szolgádat? és miért nem találék kegyelmet a te szemeid előtt, hogy ez egész népnek terhét én reám vetéd? Avagy tőlem fogantatott-e mind az egész nép?” A hangsúly itt az „én” szón van. „avagy én szűltem-e őt, hogy azt mondod nékem: Hordozd őt a te kebleden, a miképen hordozza a dajka a csecsemőt, arra a földre, a mely felől megesküdtél az ő atyáinak? Hol vegyek én húst, hogy adjam azt mind ez egész népnek? mert reám sírnak, mondván: Adj nékünk húst, hadd együnk! Nem viselhetem én magam mind ez egész népet; mert erőm felett van. Ha így cselekszel velem, kérlek ölj meg engemet, ölj meg ha kedves vagyok előtted, hogy ne lássam az én nyomorúságomat.” (4Mózes 11:11-15)

Itt látjuk, hogy Mózes saját képessége végére ért, de leginkább az némított el engem, ahogy az Úr Mózes szavaira reagált. Úgy hallgatta Mózest, mint egy apa a gyermekét, és pont olyan megértéssel is reagált. Azt mondta Mózesnek, hogy tudja milyen nehéz neki, és segítséget ad. Azt kérte tőle, hogy válasszon ki hetven embert, és még azt is megígérte szolgájának, hogy fog adni húst a népnek, nem csak tizenöt napra, hanem egy egész hónapra valót.

Egy embernek, aki már nem Istenre, hanem csak magára figyel, annak ismerős, amit Mózes válaszol:
„És monda Mózes: Hatszáz ezer gyalogos e nép, a mely között én vagyok, és te azt mondod: Húst adok nékik, és esznek egy egész hónapig?! Nemde juhok és ökrök vágattatnak-é nékik, hogy elég legyen nékik? vagy a tengernek minden hala összegyűjtetik-é nékik, hogy elég legyen nékik?” (4Mózes 11:21-22)

Annyira kételkedett, annyira a problémára figyelt, hogy meg se hallotta: az Úr segíteni akar neki. Hatszázezer embernek lehetetlen húst adni. Minél jobban tudatában volt a tehetetlenségének, annál nagyobb lett a szemében a probléma. A végén akkora depresszióba került, hogy azt kérte az Úrtól, hogy ölje meg őt.

Úgy gondolta Mózes, hogy Isten nem érti meg őt. „Okoskodott”: „vagy a tengernek minden hala összegyűjtetik-é nékik, hogy elég legyen nékik?” Akkor messze voltak a tengertől, lehetetlennek nézett ki, hogy onnan jöjjenek a halak. Nem csak hogy lehetetlen volt, hanem még nevetséges is. El lehet képzelni tehát, hogy Mózes szemében elég sötéten festett ez a szituáció. Meg lehet érteni. Itt most nem Istenre nézett, hanem a szemrehányó, hibáztató emberek tömegére, amely előtte állt.
- Merre menjünk?! – kérdezte. – Itt vagyunk a sivatag kellős közepén!!

Már nem volt fontos az Úr Mózesnek: csak az embereket látta. Ő most ugyanaz a személy lett volna, aki az Isten mindenhatóságát annyi módon megtapasztalta? Aki átélte azt, hogy az Úr kivezette a népet Egyiptomból, melynek során kettényílt a Vörös-tenger, hogy száraz lábbal menjenek át rajta? Ő lett volna az, aki átélte, hogy az Úr vizet fakasztott a sziklából, és az emberek ihattak? Ő lett volna az, aki negyven napig volt a Sinai-hegyen, ahol úgy beszélt Istennel, mint más a barátjával? Ő lett volna az, akinek azt mondta az Úr, hogy Vagyok, akik vagyok? Most mégis tudni akarta, hogy fog az Úr húst adni a népnek. Teljesen elfelejtette, hogy olyan Istennel van dolga, aki nagyobb a félelménél, pánikjánál és a hatszázezer embernél, amely az életét fenyegeti.

„Akkor monda az Úr Mózesnek: Avagy megrövidült-é az Úrnak keze? Majd meglátod: beteljesedik-é néked az én beszédem vagy nem?” (4Mózes 11:23)
Isten mintha nem is törődött volna Mózes kétségbeesésével, mintha azt mondta volna, hogy oké Mózes, megértelek téged, de én is hadd mondjak valamit!

Mózes egy borzasztó választás előtt állt. Látta azt a hatszázezer embert, és hallotta az Úr utasítását, mely nevetségesnek tűnt. Mit tegyen? Nem akar semmit hallani és elbújik? Vagy azt mondja, hogy még egyszer szaván fogom az Urat? Az utóbbit választotta, és átadta az üzenetet a népnek. Kapott hetven embert, mely megkönnyítette terhét: nem kellett egyedül hordoznia a népet, a megígért, dicsőséges országig.

Ekkor állt be a nagy fordulat: jött a hús. Millió! Rengeteg! Egyes fordítások azt írják, hogy minden személynek jutott elég hús. Egy tonna húst gyűjthettek össze a sivatag ölén. Ez több volt annál, amennyit egy hónap alatt meg tudtak enni.
Isten megmutatta Mózesnek és a népnek is, hogy ki is Ő valójában.

Lehet, hogy egyes testvérek átéltek már ilyen csodákat, mint Mózes, de az is lehet, hogy vannak itt olyan személyek, akik majd csak ezután, mikor haza mennek, otthon fognak ilyen tapasztalatokra szert tenni. A Megváltó csodatetteit, kegyelmét sokszor megtapasztaltuk már, az Úr minden körülményben, minden élethelyzetben meg tudja változtatni a sorsunkat. Mindenről tud gondoskodni, ott is ahol emberileg lehetetlenek néz ki bármi. Sokszor megtörtént velünk, hogy elkezdtünk egy problémával harcolni, ami egyre bonyolultabb, nehezebb lett, és már olyan tűrhetetlenné vált az egész, hogy már kételkedni kezdtünk és pánikba estünk. Én is ismerem ezt az érzést: legszívesebben elfutna az ember, hogy ne is lássa őt többé senki.

A probléma érzelmileg egyre nagyobb lesz, és egyre kevésbé látjuk a végét. Ez borzasztó! Ha pillanatnyilag nincs megoldás a helyzetre, úgy, mint Mózesnek, akkor sokszor legszívesebben az egészet a saját kezünkbe vennénk, mert a teher olyan nehéz. Depresszióba esünk, be akarjuk dobni a törölközőt, másokat hibáztatunk, ahogy Mózes tette az Úrral. Amikor én ide jutottam, és felfogtam hol vagyok, akkor hibásnak éreztem magam, mert nem tudtam az Úrban bízni. Belebonyolódtam a saját nehézségembe , még jobban kétségbe estem és odáig fajult a dolog, mint Mózes esetében: jobb lenne meghalni, mint élni. Gondolom, mindannyian éreztük már ezt.

Nem kell megmaradni ebben az állapotban. Mózes története bebizonyította, hogy az Úr megérti a problémát. Tud a dologról. A mennyei Atyánk nagyobb, mint mi. Ő mindennél nagyobb. Ha Mózessel szemben úgy reagált, mint egy atya, mennyivel inkább hozzánk is így fog állni. Ő az atyánk lett Jézus Krisztus által. Számomra a Golgota a bizonyíték arra nézve, hogy törődik velünk, megért bennünket, és hogy teljesen az uralma alatt van minden. Tudjuk, hogy az Atya a mennyből letekint, lát és hall mindent. Látta Jézus küzdelmét, amikor izzadságcseppjei vérré váltak a kereszten.
- Az én lelkem egészen a halálig elkeseredett – mondta Jézus az Atyának. Ezek után nem értene meg minket az Úr?! Nem venné a kezébe a problémáinkat?! Viszont nekünk is választani kell, mint Mózesnek.

Illés egy bokor alá feküdt és kérte az Urat, hogy vegye el az életét. De van más út is, hisz felállhatunk, és azt mondhatjuk:
- Uram, én megkapaszkodok benned. Te hatalmasabb vagy, mint a problémám. Bizonyságaim vannak, sőt, mások is rendelkeznek ilyenekkel. Mózesnél is megoldottad a lehetetlen problémát: egy tömeget, hatszázezer embert el tudtál látni hússal, egy hónapra.

Ez az Isten, akinek szolgálunk. Ne csodálkozzunk azon, hogy az Úr ezt mondta a tanítványainak:
„Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk? Mert mind ezeket a pogányok kérdezik. Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mind ezekre szükségetek van. Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek. Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.” (Máté 6:31-34)

Mennyei Atyánk megmutatta Mózesnek, hogy hatszázezer embernek a sivatagban egy hónapra való húst tud adni.
Amikor hazamegyünk, bízzunk abban, hogy mi egy olyan Istennek szolgálunk, amely nagyobb, mint a probléma. Az Úr azt mondta, hogy mi értékesebbek vagyunk a verebeknél. Ő ne gondoskodna rólunk, bármilyen körülményekben is vagyunk?