Késői Eső Gyülekezet

Amikor az Úrnak adtam a szívemet, szerelmes lettem Jézusba. Mindenemet neki akartam adni, nem csak egy részemet. Ezt az érzést fejezik ki azok a szavak is, amiket az Úr a tanítványainak mondott, földi tartózkodásának utolsó perceiben:
„Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket”. (Máté 28:19)

Azt mondta Jézus, hogy „tanítványokká”, ezért meg kell néznünk, hogy milyen volt a tanítványok élete. Ezek az emberek mindent ott hagytak, mindent elhagytak, és követték Jézust. Azt mondta nekik az Úr, hogy menjenek el, és tegyenek tanítványokká minden népeket. Ez nem azt jelenti, hogy minden embernek betűről betűre pontosan ugyanazt kell tennie, mint a tanítványoknak, akik például otthagyták a csónakjaikat vagy Máténak, aki történetesen egy pénzváltóasztalt hagyott hátra, hanem azt jelenti, hogy minden igazi kereszténynek, aki Jézus Krisztus evangéliumát elfogadta, mindenét, ami a szívében van, az Úrnak kell adnia.

Jézus felhívja a figyelmünket arra, hogy gondoskodjunk a menyasszonyi ruhánkról. Azon a helyen kell lennünk, ahol meghallhatjuk a felharsanó harsonákat, hogy vele mehessünk, mikor jön.
Talán nem kell hosszan leírnom, mi az, amit a menyasszony és vőlegény érez egymás iránt, amikor az életüket meg akarják osztani egymással, mert szeretik a másikat. Most mindezt a szellemi életre akarom vonatkoztatni.

Szeretnék beszélni valakiről, aki valószínűleg sokkal jobban szerette Istent, mint mi, és talán egész életében, de mindenképpen egy jelentékeny ideig szinte szerelmes volt Istenbe. Énókról szól a következő vers:
„Énók az Istennel járt, és egyszer csak eltűnt, mert magához vette őt Isten.” (1Mózes 5:24)
Mivel az Ószövetségben mindig csak Istenről vagy az Úrról beszél az ige, ezért szeretném világosan leszögezni, hogy ez az Isten ugyanaz az Isten, akiről az Újszövetség így tesz bizonyságot:
„Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3:16)

A teremtő és a világot ennyire szerető Isten ugyanaz az Isten. Nagyon röviden számol be az ige Énók elragadtatásáról: néhány szó csak és három tény. Szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez természetesen nem csak egy zsidó monda, amit istenfélő emberek találtak ki, e vers mögött történelmi háttér áll, egy valóságos időszakról szól. Ezért olvasható ott Énók teljes nemzetségtáblázata, felmenőkkel és leszármazottakkal együtt. Ahogy az apostoli hitvallásunkban is az áll, hogy az Úr Jézus Ponczius Pilátus – egy valóságos történelmi személy – alatt szenvedett. Ezt nem lehet kitörölni. Ez bizonyítja, hogy Jézus valóban élt. Ugyanez áll Énók nemzetségtáblázatára is. A felsorolt nevek bizonyítják, hogy ő valóban élt: egy történelmi valóság olvasható róla: Énók nyomtalanul eltűnt.

Ez az ember annyira szerette Istent – pedig még Jézust nem is ismerte – hogy nem tudott nélküle élni. Azért járt Istennel, mert nem tudott a jelenléte nélkül meglenni. Isten tudta, hogy Énók bizonysága több, mint ötezer évig – mind a mai napig – gyönyörűen fog fényleni. Tudta, aktuális lesz a mi időnkben is, mert az istentelenség, az erőszak és az erkölcstelenség, ami akkor uralkodott, egyik időszakkal sem hasonlítható jobban össze, mint a mai korral. Ezért Énók bizonysága nagyon lényeges számunkra is. Nem fontos, hogy néz ki a világ, nem számít, hogy a körülményeink kellemesek-e vagy kellemetlenek, hogy milyen erősek illetve gyengék vagyunk. Ez mind nem játszik szerepet. Ha Istennel járunk, akkor úton vagyunk a menny felé.

Énóknak az volt a titka, hogy olyan csodálatos volt számára Isten közelsége, hogy nélküle már nem tudott élni. Úgy is nevezhetném, hogy szent függőségben élt. Nekünk is erre a szent függőségre van szükségünk. Ezért áll az igében, hogy Énók Istennel járt. Ennél a néhány szónál nagyon fontos a sorrend. Énók járt Istennel és nem Isten Énókkal. A bűn sokszor annyira önzővé teszi az embert, hogy még az istentiszteletében is –anélkül, hogy észrevenné– hajlamos azt gondolni, hogy minden csak körülötte forog. Azért várja az Úr áldását, mert a saját előnyét keresi. Sokan a saját elképzeléseik szerint követik az Urat, és istentiszteletüket ehhez szabják. Énók nem ezt tette, ő Istennel járt. Pál apostol azt írja:
„(Jézus) azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” (2Korinthus 5:15)

Az Istennel járás nem olyan út, ami minél hosszabb, annál nehezebb, hanem pont fordítva. Minél hosszabb az út, annál könnyebb, dicsőségesebb.
Az igében nem olvashatunk semmit Énók szüleinek az életéről, vagy a testvéreiről, feleségéről, gyerekeiről, szintúgy nem találunk semmi információt a barátairól, vagyonáról vagy arról, milyen pozíciója volt a társadalomban. Semmi olyanról nem beszél a Biblia, amivel szívünk olyan gyakran tele van. Még az istentiszteletéről és adományairól sem számol be, pedig ezek mind részei voltak az életének, és mind fontos volt számára. Az hogy Isten elragadta őt, egyáltalán nincs összefüggésbe ezekkel a dolgokkal, mert életének maga Isten adott tartalmat, semmi más. Isten közelsége fontosabb volt számára mindennél, csak Vele járt.

Isten él, tehát – mint minden, ami él – Ő is mozog. Énók pedig együtt mozgott Vele, nem ülhetett le, nem várakozhatott, hanem mindig Isten mellett járva követte Őt oda, ahova vezette, valahogy úgy, mint ahogy a tanítványok követték Jézust. Tudjuk, hogy a szellemi életben nagyon könnyű letérni az útról, ezért ha Istennel járunk nagyon fontos, hogy azon az úton maradjunk, amin Ő jár. Isten Énóknak is kijelölte az utat, és ő mindig abba az irányba haladt, ahova Isten vezette: el a világtól, el a bűntől és végül el ettől a Földtől. Saját magától is elszakadt, úgy, ahogy Pál apostol is mondja:
„Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel.” (Kolossé 3:2)

Egy fiatalnak ezt sokszor lehetetlen elképzelni, de amikor majd beköszönt az a korszak, amiről az Úr beszél igéjében, a világtörténelem legkomolyabb szakasza, mikor is az istentelenség olyan nagy lesz, hogy üldözni fogják a keresztényeket, akkor életkortól függetlenül mindannyian meg fogjuk majd érteni, milyen létfontosságú Isten jelenlétében, közelségében maradni. Ez a leglényegesebb nekünk, Isten gyermekeinek, csak így tudunk mindenen túljutni.
Énóknak az volt a fő célja, hogy Istenéhez egyre közelebb kerüljön. Minél több időt töltött az Úrral, és minél közelebb került hozzá, annál kívánatosabb lett számára Isten, és annál kevésbé csábította őt a Föld. Végül eljött az idő, mikor a világ nem csak vonzóságát, hanem a vonzerejét, gravitációját is elveszítette, ezért írja az ige, hogy ő már nem találtatott itt, mert Isten magához vette.

Ez a legszebb Énók bizonyságából. Engem ez a gondolat érint meg a legmélyebben, mert világosan kifejezi: Isten nem vesz el semmit, ami nem az övé. Énok tudta és hitte ezt, és úgy élt, mint aki Istené. Ez van az „Istennel járt” kifejezés mögött, ez volt Énók elragadtatásának kulcsa. Ez legyen nekünk is a hivatásunk: higgyük és éljük meg azt, hogy mi az Istené vagyunk.
Pál azt írja:
„Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal meg önmagának; mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk.” (Róma 14:7-8)
Az 1Korithus 15-ben, ahol az Úr Jézus visszajöveteléről van szó, ugyanezt a tényt említi az ige: az Úr azokért fog visszajönni, akik az övéi. Jézus úgy fog visszajönni, mint egy tolvaj az éjszakában, viszont Ő csak azt fogja magához venni, ami az övé.

Az Úr segítsen nekünk, hogy ezt a pályafutást úgy tudjuk véghezvinni, mint ahogy Énók, és mi is megtapasztaljuk, hogy minél közelebb kerülünk hozzá, annál dicsőségesebb életünk lesz.
Ámen!